5.Bejegyzés:Zavartság...

 Egy álmos ásítás hagyta el a számat miközben összerogytam a padomon.Ugyan az a unalmas nap amilyen az eddigiek is....Ugyan az a alvós órák amilyen az eddigiek....És ugyan az a idegesítő emberek akik eddig is körül vettek....

 A terem megtelt a diákok fecsegésével és nevetésével.Ahogy szokott....Senki nem balhézott....Még én se tudtam miért...Az esti forgolódások miatt eléggé álmos és nyűgös vagyok a tanárok és a diákok legnagyobb örömére...

 A padról ködös tekintettel körülnéztem a teremben.Kuroko és Kagami előttem beszélgetett szokásukhoz híven.A többi diák vagy a táblát irkálta valami perverz  gondolatot vagy valami hülye káromkodást felrajzolva,vagy tanultak és beszélgettek.

 Utálom az ilyen egyszínű napokat.Minden túl csendes.Semmi sztori amin röhöghetnék...És még szórakoztatni se tudom magam...

 Belefúrtam az arcomat a padomra elhelyezett garbómba.Éreztem,hogy lassan elkezdek álmosodni.Már félig az álom világan voltam mikor valaki megbökdöste a fejemet.

  -Yui...-szólalt meg egy ismerős hang.Álmosan felemeltem a fejem mire újra abba a gyönyörű kék szempárba ütköztem.Megint...Mint eddig is....

 A mostani hétköznapjaim mindig úgy teltek,hogy legalább egyszer belém fúródjon ez a elbűvölő még is oly érzelem mentes tekintett.Mikor megérzem az érintését,olyan mintha egy pillanatra teljesen megfagyna körülöttem a levegő.Nem tudom hogy mit csinálhattam az előtt csak azt érzem,hogy fogja a csuklómat és olyan mintha soha se engedné el....

 Olyan mintha teremben is megfagyott volna a levegő.A diákok csak döbbenten néztek felénk.Éreztem,hogy a félelem egy kisebb szikrája megcsillan a szemükben.Várják,hogy neki rontok Kurokonak azért hogy hozzám szólt,főleg a keresztnevemen,és azért mert csak úgy megérintett engem.Megértem őket....Én képes lenék rá,ha valaki ilyen arcátlanul hozzám érne...De Tetsut valamiért sosem bántanám.Nem tudom miért....Félnék tőle? Vagy megsajnáltam hogy ilyen tehetetlen tud lenni?

Csak fáradtan sóhajtottam egyet majd lehunytam a szemem.

  -Mit akarsz...?

  -Az egyik csapattagunk hiányzik és így páratlanul vagyunk...Gondoltam,ha ott vagy és segítesz a torna terem körül akkor beállhatnál és...

  -Nem.-adtam meg a nyers de kissé ideges választ.Még mindig nem szeretem ezt a játékot....A szemem sarkából láttam,hogy a diákok megremegtek a hanglejtésemtől.

  -Miért?-pislog rám Tetsuya érdeklődően.

  -Gyűlölöm a kosárlabdát...-könyököltem morogva a padon.-Szerintem erőszakos játék...Régebben játszottam csapatban és amolyan legyőzhetetlen traumában szenvedek....-folytak kifelé a szavak a számon halkan de én is megdöbbentem a saját őszinteségemtől.

 Kuroko csak halványan mosolygott,annak ellenére hogy megmondtam a véleményem hogy gyűlölöm az ő hűn szeretett sportját.

  -Értem...-nézett le rám.-Akkor tényleg nincs kedved játszani...?

 Nem arról van szó,hogy nem szeretnék játszani....Csak...Hogy is mondjam..Félek ettől a játéktól.Szörnyeteggé tette a csapattársaimat és engem is.Hogy játszhatnék ezek után újra...?

  -Legyen...-szólaltam meg nagy nehezen.-De jársz nekem egyel....

 A labdák csikorgását lehetett hallani az egész teremben.Nekem már akkor problémáim adódtak mikor láttam hogy nem egy ember magasabb nálam egy fejjel.Ez kissé elhozza a kisebbségi komplexusomat de valahogy kibírom.Azon voltam az egész edzésen,hogy komolyan vegyenek.Ez sikerült elérnem mikor könnyeben átfértem a karjuk alatt és gyorsabban tudtam cselezni és a magasabb csapattagoknak,mint Kagami és Kiyoshi,áttudtam passzolni a lábuk között a labdát.
 Az egyik legnagyobb gondom Kuroko jelentette.A "láthatatlansága" ami a hétköznapjaiban is megjelenik,a meccs közben nehezen vettem észre,és csak akkor amikor figyeltem rá.
 De viszonylag a csapat tele van reménnyel teli játékosokkal akik többre is vihetnék a kosárlabdával.Ebben irigylem is őket annak ellenére,hogy ebben a sportban esélyesek.....
 Az edzés végére kifulladva dőltem le a női öltöző egyik padjára.Túlságosan megerőltettem magam...Túl régen játszottam ahhoz hogy a jó formámat mutathattam volna....
 Lassan neki kezdtem az öltözködésnek.Az izmai mintha csak az öltözködés végéig tartottak volna és így lerogytam a padra.Nehezen vettem a levegőt de még egyben voltam.Francba...Hogy fogok így haza menni...?
 Éreztem,hogy lassan kezdek kétségbe esni.Mi a faszt csináljak?Mankó vagy egyéb segéd tárgy nélkül a torna termet nem tudnám elhagyni,nem hogy még haza is jussak....
 Hirtelen valaki kopogott az ajtón mire összerezdültem.
  -Ki az?-ordítottam.
  -Sajnálom Yui,ha zavarlak....Mit csinálsz ennyi ideig?-szólal meg egy halk de annál ismerősebb hang.
  -Szenvedek és azon gondolkozom,hogyan jussak haza...-morogtam miközben végig feküdtem a padon.Tetsu végül kinyitotta az ajtót.
  -Mi a baj...?-emeli felém a szokásos ártatlan szemeit.
  -Egyszerűen:szét megy a lábam mindjárt és alig tudom mozgatni!-forgattam idegesen a szemeimet.Igaz,hogy első látásra nem látszódik de szerintem látja,hogy szenvedek...Vagy is...Remélem...
 Lassan odasétált ahhoz a padhoz ahol én feküdtem majd óvatosan felültetett.Miközben tartott a hátamnál,vizsgálni kezdte a lábam.Néhány ponton megnyomta ahol kissé fel is szisszentem.
  -Haza viszlek...-sóhajtott egyet fáradtan majd próbált felállítani.
  -Biztos vagy ebben...?-néztem félre,halványan elpirulva a közelségétől ahogy az egyik karomat átlendítem a nyakára.Miért van ennyire jó illata..?
  -Persze...-mosolyodott el miközben kiindultunk az öltözőből.
 A haza menetel mintha örökké tartott volna.Nem mondom,jó volt a társasága mert tudtam vele beszélgetni csak valamiért végig zavarban voltam.Elszállt minden épp gondolatom...Csak annyit éreztem,hogy a közelében lehetek...